A „megtörtént események alapján” címszó alatt készült filmekből folyót lehetne rekeszteni. Számuk növekedése nem hagy alább. Évente kijönnek való életből merített alkotások. Ezeknek kishányada rúg labdába a vetélytársakkal szemben. Kétségtelen, hogy akár a tizenegy Oscart nyert hajótörés vagy az embertelen eseményekkel teli holokauszt-drámák filmipari szempontból egeket verdeső mércét állítottak be. Hasonlítgatni csakis azonos súlycsoporton belül érdemes, azonban az elszánt rendezés valóban képes új színárnyalatokat vinni a feldolgozások asztalnagyságú palettájára. Clint Eastwood legutóbbi biografikus drámája szívközeli melegséggel tálalja a sosem alvó város egy fagyos hétköznapját.
A Sully - Csoda a Hudson folyón rideg fegyelemmel, dicséretes tisztelettudással, gyakorolt profizmussal bánik közönségével. Chesley Sullenberger mára legendássá vált folyami landolását összeszorult gyomorral és golyókkal teli torokkal nézi végig minden légi közlekedésben dolgozó. A film által pedig a nagyvilág. A 2009. január 15-én történt repülőgépszerencsétlenség valódi hőssé avatta Sully kapitányt. Percekkel azután, hogy a US Airways 1549-es járata a LaGuardia repülőtér fölé emelkedett madárrajba ütközött. Mindkét hajtóműve leállt, majd egy kilométeres magasságból zuhanni kezdett. Pilótája úgy határozott, hogy a Hudson folyóra teszi a 155 főt számláló gépet.
2016-ban mutatták be az eseményről készült játékfilmet Tom Hankssel a főszerepben. Laikus számára is világos, hogy nem ez az első olyan szerepe, amely valós személy bőrébe bújtatja. Kultikus színészi tehetsége, a lelkességéből fakadó autentikusság ezúttal is szinte hibátlanul uralja a filmvásznat. A casting iróniája talán, hogy nyílt óceánról a kiszámíthatatlan légtérbe küldik túlélni, a Phillips kapitány sikereit követően méltó feladatnak bizonyul megvédeni rátermettségét a „dublőrködésre”. Négy év során a harmadik portré jellegű szerepét vállalta el és tolta ki a határokig, ne feledkezzünk meg a Kémek hídjában nyújtott bámulatos munkásságáról sem. Láthatóan szereti a biográfiai alakításokat és pimaszul közli is ezt a nézővel.
A történet maga igencsak rövid, ami a rendezésben is fontos szemponttá vált. Alig több, mint másfél órájában bámulatos önfegyelemmel nyúl a képkockákhoz, ami ad egy kivehető, ám játékfilmesen dokumentarista beütést. Nincsenek fölösleges snittek, nyújtott, lanka vágások, áttűnések, hatásvadászan heroikus pillanatok. Végig azonos tempót tart, a legelső másodpercek in mediász rész a pilótafülkébe ültetnek, ügyesen fenntartva a figyelmet. Sehol dátum, helyszín vagy „igaz történet alapján” és pontosan ezzel az eltökélt közvetlenséggel képes tudatni, hogy komoly, valós sztori következik. És nem megijedni: valósághű ábrázolással.
Rafináltan válogatták a színskálát, a hideg, tompa fényviszonyok kéz a kézben járnak a januári borúval. A sok fehér-kék kombináció elementáris támpontja a havas városkép és a jeges folyam találkozásának. Légi katasztrófáról lévén szó, a CGI is helyet kapott, ami abszolút nem zavaró, bőven hozzáad a filmszerűséghez és megfelel a realitásnak. 96 perc arra is elegendőnek bizonyult, hogy a főhős fiatalkori emlékeibe pillantsunk, ugyanakkor számos flashback-szerű látomás segít megérteni a karakter és egyben a valódi személy lélekfejlődését. A teljes menetidőnek több, mint a felén Hanksen a fókusz, abszolút karakterközpontú, nem rejtett célja, hogy azonosuljunk emberünkkel.
Mellékszereplőből sincs sok, Aaron Eckhart (Jeff Skiles) mint elsőtiszt szerény szakmaisággal képviseli a munkahelyi, munkatársakkal ápolt viszonyok alapjellegét. Létfontosságú karakter, diplomatikus humorral, aki szófogadó rövidséggel egészíti ki a protagonista megnyilvánulásait. Őszinte, jólelkű, segítőkész és igazi barát. Mindazon értékek képviselője, amelyektől működőképes a pilóta szakma. Persze a családból is kapunk egy fél fejadagot, de a lányokat nem ismerjük meg. Jogosan mellőzhető kitérő. Az érzelmi támaszt a Lorrie Sullenbergert játszó Laura Linney biztosítja, fáradhatatlanul, aggodalmaskodva, körmöt rágva, telefonkagylóval álla alatt. Szerethető, együttérző feleségszerep.
A realista ábrázolásmódot stabil keretek közt tartja a zenei aláfestés. Diszkrét, beszédes a hangulatfestése, ami megteremti a kellő feszültségérzetet. Nem nagyítja fel a jeleneteket, inkább csak kiemeli az érzelmi töltettség érzékeltetésének fontosságát. Amolyan eastwoodosan emlékeztet az üzenet átadatásához használt precíz technikákra. Indokoltan juthat rögtön a néző eszébe a Millió dolláros bébi szentimentális hangja. A látványvilághoz nagyban hozzáadó rotordübörgés, a robusztus utasszállító gépezetének moraja és a piszkálóan sok elektronikai pittyegés megérdemelten hozott Oscar-jelölést a konyhára legjobb hangvágás kategóriában.
Stílusától vártan ügyesen játszik a történetbéli időpont láttatásával, aminek felfedezéséhez csak egy fokkal vár több figyelmet. A városban kocogós jelenetnél két képkockán is felcsillan a Gran Torino borítóképe egy LED-kivetítőn. Ezzel pedig kisujjból szolgáltatja a kémkedő szempárok által várt alapinformációkat. Az igaz történet elhagyhatatlan elemeként természetesen látunk igazi felvételeket a szerencsétlenséget követő mentésről, az utasokról és a hős Chelsey Sullenbergerről. De róluk is csak ízléses mennyiségben, nem ununk rá az egymást követő személyes adatok memorizálásra. Mintha a dokumentarista játékfilm találkozna a velős, pattogós híradóval és néhány kamerával, szakértő hangmérnökökkel interjút készítenének egy hétköznapi élharcossal. Magabiztos rendezés, bravúros színészi játék, köszönetet érdemlő „rutinfilm”.
