esPRESSo

 Mivel hatalmas különbségek vannak a szerzők személyiségjegyei között, elég sarkos írások születtek a félév során. Én nagyon szeretem, hogy szélsőségekbe kapaszkodnak a szövegek egymáshoz képest. Van, hogy szakirodalmi jellegű, konkrét, információdús elemzéseket olvashatok, van, hogy leülök picit szókeresőzni Zsuzsa szerzeményein, van, hogy élénk élménybeszámolók környezetébe élhetem bele magam. A dizájn kávéházas, az álnevek illők. Lehet, hogy romlik a szemem (isten őrizz!) s azért szorul ez most belém, DE lehetne nagyobb vagy vastagabb a karakter. Viszonylag kicsi a laptop képernyője és bele kellett másznom, hogy ne fussanak össze itt-ott a sorok. TUDOM: ctrl+mouse scroll és kész is a nagyítás. A bejegyzésekbe rengeteg munkát fektettek a csajok, gondolok az interjúkra, valamint a szakirodalmi stílusra hajazó posztokra. Kellettek a kis kvízjátékok, lazítottak az amúgy komoly, szakmai jellegen.

https://espressojournalism.blogspot.ro/

Kultúrsokk

 Ettől a blogtól tényleg sokkot kaptam. Mintha rohannának, lökdösődnének, kérnék az elnézést az emberektől a szövegek. Érződik egy erős dinamika, ritmus, ami behoz egy sajátságos hangulatot. Ha művészet, ha zene, ha színház, de még az interjúk is konvojként haladnak előre. Nagyon tetszenek az utazós cikkek, külön köszi az plusz rovatért. Az extrákon szakadtam, a Mikulással készített interjút pedig a csillaggal jelölt tartalmak közé tenném. A küllem abszolút sokkhatású, lehet pontosan emiatt érzem ezt a „könyökölős” hatást. Van erő a csajokban és a honlapban. Itt is fel kellett nagyítanom a böngészőt, mert az aprócska betűk a sötét háttéren, valamint a pici képek szabad szemmel nehezen voltak kivehetők. Jó na, túloztam. Azt hiszem a név kiválasztása kellően fenéken billentette a szerzőket, végig tartották az általuk felállított szabályokat.

https://kultursokkk.blogspot.ro/

Polihisztériák

 Szememben a legkomolyabb szerkesztőség. Pontosak, színesek, óvatosak a véleményközléssel. Az anyagok alátámasztottak, érződik, hogy addig nyújtóznak, ameddig a takaró ér. Nem beszélnek mellé, az írások mintha hamburgerek legközepei lennének, nincs szíjas rész bennük, esetleg fityegő feleslegek. Tetszenek a home-made mémek, eszembe juttatják, hogy csak óvatosan bánjak az interneten terjengő humorral, mert túlságosan magasra tolhatják az ingerküszöböt. Tetszik a borító kollázs, az írott betűs főcím, látok a honlapon nagyítás nélkül. A név szerintem tükröt állít a szerzőknek, tényleg képesek helytállni azokban a témákban, amelyekbe belemásztak. Az én szememben rengeteget fejlődtek a hisztériák, ha ábrán kellene mérni az „írói minőségüket”, egy meredek, felfele ívelő grafikon tökéletes képet nyújtana. Én megtanultam tőlük, hogy a munka valóban nemesít.

https://polihiszteriak.wordpress.com/

Jónagy Kanál

Dzsápenzó: Kezdeném ott, hogy mi vagyunk a leglustább csapat. Nagyon nehezen ment a munkamegosztás, nem éreztem, hogy mindenikünk kellőképp vállán cipeli a rendszeres posztolás terhét. Elég szétesősen ment a kommunikáció, őszinte leszek, egy idő után nem is kínlódtam a győzködéssel. Kevés volt a nem korábban már valahol megjelent anyag, amit én személyesen nem csíptem. (Muszáj: én mindeniket a félév során költöttem, nem volt akkora teher hétvégéken leülni egy picit alkotni.) A dizájn modern, a küllem csilivili, de borzasztó hiányos összességében a blog. Az extrákat nem sikerült megcsinálni, sok volt a vita amikor nem volt anyag a határidő előtti délutánokon. Nagy feladat volt összeszedni magunkat és tényleg olvasható tartalmat vinni az oldalra. Ennek ellenére nagy lájk a tantárgyra, mert így szokjuk meg a folytonos készenlétet és ötletelést. Minden a hozzáálláson áll vagy bukik, nem vagyok jó vezető, ezért nem is vettem át az alfahím szerepet.

Pitypangangngg: Az elején hatalmas kihívás volt a blogolás. Nem a tartalom gyártás miatt, hanem mert n vállaltam a technikai dolgokat, a dizájnt, az elrendezést. Nem volt könnyű az elején, emlékszem egy fél napig csak azt kerestem, hogyan tudom a fenti kategóriákba betenni az oda tartozó írásokat. Nem volt könnyű feladat. Nehezen ment köztünk kommunikáció, általában én szedtem össze a csapatot, hogy na srácok akkor ki ír a héten. Dzsápenzó volt a legtermékenyebb a négyes csapatból, sokszor ő mentette meg a hátsónkat a tartalom hiány miatt. Nem sokszor ültem le új tartalmat gyártani, inkább a régiekkel zsonglőrködtem, foghatnám az időhiányra, mert nekem abból tényleg kevés van, de valahogy mindig megmaradtunk a felszínen. Nem szerettem, hogy több hét után sem tudták megtanulni a többiek, hogy hogyan kell kitenni egy posztot képpel, vagy kiemelt fejléccel stb, és hetekig én raktam ki az összes posztot, váltogatva a felhasználókat, hogy ne az én nevemen menjen ki minden. Minden nehézség mellett nagyon hasznosnak találtam ezt a feladatot, megtanultam elengedni dolgokat, belátó lenni a többiekkel (biztos ők is velem) türelmet gyakorolni önmagammal szemben. Meg persze megtanultam, mit hogyan is kell beállítani a blogon. :) FUN volt. 

Rebeka K.: Eddig a feladatig semmilyen kapcsolatom nem volt a blogolással, nem szerkesztettem, senkit nem olvastam. Mikor összegyűltünk, hogy megalkossuk a blogot, én csak ültem és ámultam, hogy a többiek mennyire kreatívak… nekem ez nem jött össze a félév alatt, nagyon szét voltam csúszva… nem szeretném ezzel kivágni magam, lelkesebben is hozzáállhattam volna.  Mikor szóltak, hogy írni kellene, küldtem anyagot, mikor nem szóltak, nem küldtem. A többiek posztjait nagyjából figyelemmel követtem, és akkor is az járt a fejemben, hogy ez nekik mennyire megy, rutinból jön, nekem meg mennyire nem. Mikor frissen megírt/összeállított anyagot küldtem, nem értették, hogy az a téma mire fel? Ebből is az jött le, hogy még a témaválasztáshoz sem konyítok… Ahhoz, hogy saját blogot írjak nem, de ahhoz, hogy másokat olvassak meghozta a kedvem.

U.i. A kollégáktól ezúttal kérek elnézést a leggyengébb láncszem szerepemért!

Deák Zsuzsu: