Az ablakpárkányon ültem, lábamat kilógattam az ablakon. Csak az inged volt rajtam, és az jutott eszembe, hogy az első emelet nem is olyan magas. Talán semmi bajom nem esne, ha kiesnék. Vagy ha csak gyengéden ellökném magam a párkánytól. A háromszintes körfolyosós ház belső udvarára nézett a konyha ablakod. Kellemes kora nyári idő volt, és én tényleg azon gondolkodtam, hogy ha ugrom, kellemesen fogok talajt érni. Négykézláb, guggolva, mint egy macska.
Az egyik kezemmel elengedtem a párkányt és az ablakkeretbe kapaszkodtam. A másikban egy cigaretta füstölt.
- Ezt még elszívom, és akkor csináljuk!  - mondtam magamban.
Hanyag mozdulattal elpöccintettem a cigit, ki az udvarra.
- A hamutálat is használhatnád. – mondtad, és átöleltél hátulról. A fejed a nyakamba fúrtad és lágyan megpusziltad.
A kezem, ami eddig az ablakkeretben kereste a mímelt biztonságot, most megfogta a kezed. Te lettél a kapaszkodóm. Amikor hozzád értem, elöntött a harag.
- Félsz, hogy kiesem? – kérdeztem.
- Egy kicsit. – válaszoltad, és még szorosabban fogtál.
- Nem fogok kiesni. – tettem a szemrehányó megjegyzést.
Ideges lettem, majdnem rád kiabáltam, hogy miért nem hagysz ugrani? Miért nem hagysz repülni?
Miért kell mindig visszatartanod?
Megkértél, hogy másszak be az ablakból és elengedtél. Nem akartam. Csak ültem tovább az ablakpárkányon, meztelen talpamat a sárga falnak nyomtam, és felkészültem az ugrásra. A kezem egyre görcsösebben szorította az ablakpárkányt. A meggyőződés, hogy könnyen földet érek egyre jobban halványodott bennem és átalakult valami mássá. Arra gondoltam, hogyha elrugaszkodom, nem is hat rám a gravitáció, csupán a levegőben maradok, és boldogan fogom körbe repülni az udvart. Az, hogy talán tudok repülni felszabadító érzés volt.
Megérintetted a vállam. Hátra néztem, te pedig ott álltál mögöttem, egy törülközőben. Meztelen felsőtesteden csillogtak a vízcseppek. A kezedet felém nyújtottad és rám mosolyogtál.
Az érzés, hogy tudok repülni, egyre erősebb lett, de már nem az udvar felé akartam szállni, hanem feléd. Megfordultam, megfogtam a kezed és lehuppantam a hideg konyhakőre. Magadhoz húztál és megöleltél. Átmentünk a nappaliba és leültél a fehér kanapéra. Én lovagló ülésben az öledbe ültem és belenéztem a sötét szemedbe. A kezed, megtámasztottad a hátamon és megcsókoltál. A hajadba túrtam, és elvesztem az érzésben, ahogy a nyelveink egymással játszanak. Vad voltál és mégis gyengéd, én pedig szerelmes. Kezem a nyakadra tévedt és szédülni kezdtem. Kapaszkodnom kellett. Gyengéden felemeltél és az ágyhoz vittél. Útközben valahol elhagytad a törülköződ. Hanyatt feküdtünk az ágyon és…
Éreztem, hogy könny folyik végig az arcomon. Képtelen voltam tovább emlékezni. Már nem tudtam repülni. Megint egy ablakpárkányon ültem, de már nem a te lakásodban. Valaki másnál. Valaki névtelennél, aki képtelen volt repülésre inspirálni. Már nem az inged volt rajtam és nem álltál mögöttem, hogy átölelj.
A lábam kilógattam az egyik belvárosi utca fölé, fent a hányadik emeleten is?  A kezem görcsösen szorította az ablakpárkányt és újra repülni akartam.
- Repülni akarsz? – kérdeztem magamtól. – Hát akkor csináljuk.
Könnyedén ellöktem magam az ablaktól, és hozzád repültem. Zuhantam, hogy újra veled legyek.