Őfelsége, Macbeth!
2017. november 13. írta: Dzsáppenzó

Őfelsége, Macbeth!

Amikor a színház világa kerül szóba, fölöttébb nehéz helyzetben vagyok. Isten tudja miért, évek óta „küszködök” ezzel a témával. Bármennyire nyilvánvaló számomra, hogy a művelődés e formája páratlan, nagyon ritkán ülök be a közönség soraiba. Pedig mindenik ilyen gyér alkalommal megfogadom, hogy ezentúl jóval többször fogok darabot választani film helyett. De ezek a fogadalmak aligha tartanak többet egy-két hétnél. Ellustultam. Könnyebb, gyorsabb beugrani az ágyba a képernyő elé, mint ujjbegyet rágva végig izgulni egy élő produkciót. Szememben ezutóbbi sokkal tiszteletreméltóbb gesztus. Ugyanakkor mérhetetlenül nehezebb reflektálni a színházra a digitális „vetélytárssal” szemben.

 Pontosan ebből a tényből kiindulva késztetést éreztem belenyúlni a színpadi játék misztériumába, kicsit – kötetlenebben ugyan – véleményezni a nagy klasszikus egyik meghatározó tragédiáját. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulatának idei felhozatalából a Macbethre volt szerencsém beülni. Előzetes ismereteim alapján (amelyekből egyáltalán nem rendelkezem sokkal) tudtam, hogy roppant precizitással megírt dráma, számtalan társulat tűzte műsorra. Emellett pedig filmvásznon is megtekinthető szintén ezen a címen, gondolok itt a 2015-ös hollywoodi nagyjátékfilmre. Annyit hozzátennék: rideg profizmussal dolgozták fel a shakespeare-i alaphangulatot, miközben a szöveghűség esszenciális szempont a moziban.

Először láttam színpadon a tizenhetedik század eleji műremeket a vásárhelyi nagyteremben. Külön érdekesség, hogy a néző – és színteret egybevonva adják elő a morbid, szívtelen történetet. Ez a szűk, sötét stúdióélmény élénken visszaidézi a korabeli Anglia színházait, a közönség mintegy egységes szereplő, testközelbe kerül a színészekkel. A hagyományos nagytermi előadásokkal ellentétben jóval kevesebb az ülőhely, így nem szükséges helyet hagyni a kukkernek a retikülben. A játéktér teljes egészét betölti a különleges díszletegyüttes, a széksorok elenyésznek a füstös, sejtelmes színpad hatalmas mérete mellett. Keresztes Attila nagyot álmodott, az alig másfél órás darab egyetlen percében sem inog meg, a bravúros rendezésnek köszönhetően folyton kapkodnia kell a szemét a nézőnek.

 Kompakt, összeszedett, lendületes színmű, jól kivehető, hogy az alkotási folyamatban figyelmet fordítottak a munkamegosztásra. Több csapat – pontosabban három – együttes munkája szül vastapsot, bátor, innovatív elképzeléseket ültetnek gyakorlatba. Élesen elválnak koreográfiában a valós események és a Macbeth belső démonait reprezentáló táncos boszorkányfigurák. A sötét jóslók végig a főszereplő sarkában vannak, akik valójában a főhős képzeletének kivetülései. Ez a zavaros kettősség szenzációsan tükröződik a színészi játékban, valamint külön elismerés jár a boszorkányokat megtestesítő csapat mozgástechnikájáért. További kiváltsága a darabnak, hogy a hangaláfestésért élő kórus felel, valamint élő hangszereléssel érzékeltetik minden részletét a cselekménynek. Azt még hozzátenném, hogy a karmester vezénylése helyenként nagyobb figyelmet élvez, mint maga a sínylődő Macbeth.

A díszlet? Káprázatos! Előtérben víztükör – nem kell mondanom hány perc pancsolás jut az őrült királygyilkosnak és a milédinek. Magas fémállványok, királyi ágykeret, lakodalmi svédasztal és pimasz new age-es jelmezek teszik modernné az újkori trónbotrányt. A színszimbolika abszolút találó, nagyrészt a fehér-fekete-piros kombinációval játszanak a készítők, így kifinomultabbá téve a jellembeli és testi kontrasztokat. A smink elengedhetetlen részlet, a véres, késelős jelenetek mellett nagyban hozzájárult a boszorkányok küllemének megvalósításához. Bőven kapunk összemázolt felsőtestekből, rémísztő arcfestésből, mezítelen ágyas jelenetekből. Ez a látványos gátlástalanság teszi eredetivé, színvonalassá a feldolgozást és emiatt is érthető a tizennyolcas karika a szórólapjain.

 Talán pontosan amiatt, hogy egyszerre sok impulzus ér mind látvány, mind hangzás terén, elfelejtettem azonosulni egyik-másik oldallal. Kerek egészként tekintettem az előadásra; el voltam foglalva a kórus összhangjával, a magasztos monológokkal, a komplex mozgáskoordinációval.

Jó nagy kanállal kaptam a jóból, újabb okot a fogadalomtételre. Még egy érv szól amellett, hogy lecsukjam a kijelzőt, sálat csavarjak a nyakamra és pirosra tapsoljam tenyereimet az unhatatlan színházak lelátóin.

A bejegyzés trackback címe:

https://jonagykanal.blog.hu/api/trackback/id/tr213257853

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sziromkiállítás 2017.11.13. 11:19:45

Ahhoz képest, hogy nem szoktál színházba járni és kritikát írni egy darabról, azt éreztem írásodban, hogy beszippantott ez a világ és nem esett nehezedre írni egy nagyon vagány színikritikát. Összeszedett és tartalmas írás, példákat is hozol, de csak annyit, hogy az olvasó csak egy kis ízelítőt kapjon, ami elegendő ahhoz, hogy megkívánja megnézni a darabot. Egy picivel többet olvastam volna, de ezt a rövidséget betudom annak, hogy ez az első ilyen kritikád, viszont mindenképp ásd bele magad ebbe a műfajba is, mert úgy mint a filmeknél, szerintem itt is tudnál sikert aratni írásaiddal.
süti beállítások módosítása