Amikor a színház világa kerül szóba, fölöttébb nehéz helyzetben vagyok. Isten tudja miért, évek óta „küszködök” ezzel a témával. Bármennyire nyilvánvaló számomra, hogy a művelődés e formája páratlan, nagyon ritkán ülök be a közönség soraiba. Pedig mindenik ilyen gyér alkalommal megfogadom, hogy ezentúl jóval többször fogok darabot választani film helyett. De ezek a fogadalmak aligha tartanak többet egy-két hétnél. Ellustultam. Könnyebb, gyorsabb beugrani az ágyba a képernyő elé, mint ujjbegyet rágva végig izgulni egy élő produkciót. Szememben ezutóbbi sokkal tiszteletreméltóbb gesztus. Ugyanakkor mérhetetlenül nehezebb reflektálni a színházra a digitális „vetélytárssal” szemben.
Pontosan ebből a tényből kiindulva késztetést éreztem belenyúlni a színpadi játék misztériumába, kicsit – kötetlenebben ugyan – véleményezni a nagy klasszikus egyik meghatározó tragédiáját. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulatának idei felhozatalából a Macbethre volt szerencsém beülni. Előzetes ismereteim alapján (amelyekből egyáltalán nem rendelkezem sokkal) tudtam, hogy roppant precizitással megírt dráma, számtalan társulat tűzte műsorra. Emellett pedig filmvásznon is megtekinthető szintén ezen a címen, gondolok itt a 2015-ös hollywoodi nagyjátékfilmre. Annyit hozzátennék: rideg profizmussal dolgozták fel a shakespeare-i alaphangulatot, miközben a szöveghűség esszenciális szempont a moziban.
Először láttam színpadon a tizenhetedik század eleji műremeket a vásárhelyi nagyteremben. Külön érdekesség, hogy a néző – és színteret egybevonva adják elő a morbid, szívtelen történetet. Ez a szűk, sötét stúdióélmény élénken visszaidézi a korabeli Anglia színházait, a közönség mintegy egységes szereplő, testközelbe kerül a színészekkel. A hagyományos nagytermi előadásokkal ellentétben jóval kevesebb az ülőhely, így nem szükséges helyet hagyni a kukkernek a retikülben. A játéktér teljes egészét betölti a különleges díszletegyüttes, a széksorok elenyésznek a füstös, sejtelmes színpad hatalmas mérete mellett. Keresztes Attila nagyot álmodott, az alig másfél órás darab egyetlen percében sem inog meg, a bravúros rendezésnek köszönhetően folyton kapkodnia kell a szemét a nézőnek.
Kompakt, összeszedett, lendületes színmű, jól kivehető, hogy az alkotási folyamatban figyelmet fordítottak a munkamegosztásra. Több csapat – pontosabban három – együttes munkája szül vastapsot, bátor, innovatív elképzeléseket ültetnek gyakorlatba. Élesen elválnak koreográfiában a valós események és a Macbeth belső démonait reprezentáló táncos boszorkányfigurák. A sötét jóslók végig a főszereplő sarkában vannak, akik valójában a főhős képzeletének kivetülései. Ez a zavaros kettősség szenzációsan tükröződik a színészi játékban, valamint külön elismerés jár a boszorkányokat megtestesítő csapat mozgástechnikájáért. További kiváltsága a darabnak, hogy a hangaláfestésért élő kórus felel, valamint élő hangszereléssel érzékeltetik minden részletét a cselekménynek. Azt még hozzátenném, hogy a karmester vezénylése helyenként nagyobb figyelmet élvez, mint maga a sínylődő Macbeth.
A díszlet? Káprázatos! Előtérben víztükör – nem kell mondanom hány perc pancsolás jut az őrült királygyilkosnak és a milédinek. Magas fémállványok, királyi ágykeret, lakodalmi svédasztal és pimasz new age-es jelmezek teszik modernné az újkori trónbotrányt. A színszimbolika abszolút találó, nagyrészt a fehér-fekete-piros kombinációval játszanak a készítők, így kifinomultabbá téve a jellembeli és testi kontrasztokat. A smink elengedhetetlen részlet, a véres, késelős jelenetek mellett nagyban hozzájárult a boszorkányok küllemének megvalósításához. Bőven kapunk összemázolt felsőtestekből, rémísztő arcfestésből, mezítelen ágyas jelenetekből. Ez a látványos gátlástalanság teszi eredetivé, színvonalassá a feldolgozást és emiatt is érthető a tizennyolcas karika a szórólapjain.
Talán pontosan amiatt, hogy egyszerre sok impulzus ér mind látvány, mind hangzás terén, elfelejtettem azonosulni egyik-másik oldallal. Kerek egészként tekintettem az előadásra; el voltam foglalva a kórus összhangjával, a magasztos monológokkal, a komplex mozgáskoordinációval.
Jó nagy kanállal kaptam a jóból, újabb okot a fogadalomtételre. Még egy érv szól amellett, hogy lecsukjam a kijelzőt, sálat csavarjak a nyakamra és pirosra tapsoljam tenyereimet az unhatatlan színházak lelátóin.
