Hűvös novemberi reggel volt, amikor apám bejelentette, hogy ma este vendégünk érkezik. Kishúgom örömében körbetáncolta az asztalt. Ritkán jártak nálunk vendégek, s mivel húgom beteges gyermek volt, mi sem nagyon hagytuk el a házat. Születése előtt apám rendezte a városban a legszebb bálokat, s minden lány arról álmodozott, hogy egyszer meghívást kap a mulatságba. De nyolc éve megszakadt a tradíció, mikor anyám belehalt a szülésbe. S mióta húgom beteg apám még inkább kerüli a társaságot.Reggeli után az egész ház felbolydult. Mindenki takarított, portörölt, csipketerítőt igazgatott, felmosott. Kellőképpen akartuk fogadni vendégünket. Éppen a csillárt takarítottam, mikor apám behivatott a dolgozószobájába.

• Rowan – nézett rám szomorúan.
• Tessék apám.
• A vendégünket Mr. Fultonnak hívják. Üzleti ügyből vendégeskedik majd nálunk. Eladom neki a Newcastle-i birtokunkat.
• Tessék? – kérdeztem meglepetten. – Nem teheted! Anyám kedvenc birtoka volt! Imádta azt a kastélyt! Annyi csodaszép emlék fűződik hozzá! – fakadtam ki.
• Rowan, kérlek ne beszélj velem ilyen hangon.
• Apám! Legalább még egyszer menjünk vissza! Had lássam utoljára azt a helyet! Had lovagoljak a birtokon! Elizabeth is örülne neki, hisz még sosem járt ott.
• Rendben nem bánom. – egyezett bele apám. – Holnap este mész a kastélyba Mr. Fultonnal. Mi egy hétre rá megyünk utánatok Elizabethel.

Hálásan rámosolyogtam, majd kimentem az ajtón. Ugrálni tudtam volna a boldogságtól. Késő délután végeztünk a munkával, majd mindenki rohant átöltözni. Este hétre már mindenki feszülten ült a nappaliban és csendben várt. Mire megszólalt az ajtócsengő kint már teljesen sötét volt. Mivel én ültem legközelebb az ajtóhoz felálltam, és kinyitottam. Mikor megpillantottam a lélegzetem is elállt. Mr. Fulton jóképű magas fiatalember volt. Hosszú fekete haját lófarokba kötve hordta. Fekete öltönye remekül kiemelte testének finom vonalait. Zöld szeméből kellemes melegség áradt. Bőre fehér volt, s csillogása természetfölötti hatást adott megjelenésének. Rám mosolygott és kezet csókolt.

• Ön bizonyéra Miss. Harris. – mondta, és még mindig mosolygott.

Besétált az apámhoz és kezet rázott vele.

• Nos Mr. Fulton, azt hiszem jobb lesz, ha bemegyünk a dolgozószobámba, és ott beszéljük meg a részleteket. Rowan kérlek, készíts teát a vendégünknek. Kisiettem a konyhába, megfőztem a teát, majd bevittem apámhoz.

• Kérlek, foglalj helyet. Beszéltem Mr. Fultonnal és azt szeretné, ha te holnap reggel utaznál le Newcastle-be. Meglepődtem, de nem tehettem mást, beleegyeztem.

Másnap reggel indultam New Castle-be. A vonatállomásra az egész család elkísért. Elizabeth elsírta magát, hisz még sohasem voltám távol tőle.

• Ne sírj. – nyugtattam.- Egy hét és újra látjuk egymást.

Apám megpróbálta elrejteni könnyet, de mégis sikerült elkapnom a mozdulatot, amikor egy cseppet szétmorzsolt a szeme sarkában. A vonaton végig azon gondolkodtam, hogy apám miért sírt. Nem értettem ezt az elérzékenyülést. Mintha lett volna valami, amit nekem nem mondott el. Egyedül utaztam. Velem akarták küldeni Gabrielt, de Mr. Fulton ellenezte. Jóval sötétedés után érkeztem meg a birtokra. Roza a házvezetőnő beengedett, és megmutatta a szobámat. Kör alakú helyiség, a közepén hatalmas ágy. Az ablakokat vörös függönyök takarták. A kandallóban ropogott a tűz, és fáklyák tucatjai égtek a falakon.

• Fulton a könyvtárban várja.
• Tessék? De hát hogy érhetett ide ilyen gyorsan?
• Az uram minden kérdésre válaszol.

Roza nyomában lementem a könyvtárba. Életemben nem láttam még ennyi könyvet egy helyen. Amikor utoljára itt jártam, ez a helyiség volt a játszószoba. Órákig futkároztam körbe-körbe a hatalmas oszlopok körül, és anyám a hintaszékből figyelt miközben nevetett. Életem legszebb napjai voltak azok az idők. Amikor anyám még élt. A padlótól a plafonig polcok, rajtuk ósdi, vaskos kötetek.

• Lélegzetelállító igaz?- kérdezte egy hang.

Meglepetésemben sikkantottam egyet, és mikor megfordultam ott állt előttem, Mr. Fulton.

• Sajnálom, nem akartam megijeszteni.
• Nem, semmi gond. Csak az emlékek. Egyszerűen megrohantak. Mondja. Hogy ért ide ilyen gyorsan?
• Ó. Gondoltam, hogy meg fogja kérdezni. Én is reggel indultam akár csak maga. Lovas kocsival jöttem. Több dolgot el kellett hoznom, és felügyelni akartam a szállítást. De már nagyon későre jár, mi lenne, ha holnap folytatnák a beszélgetést? Ön is bizonyára elfáradt az utazásban. A válaszomat sem várta meg, csak karon ragadott, és kivezetett a könyvtárból. A szobám előtt kezet csókolt, majd lement a lépcsőn. Másnap reggel mikor felébredtem, felöltöztem és lementem a lépcsőn reggelizni, csak Rózát találtam lent.

• Fulton még nem kelt fel?
• Nincs idehaza. A birtokot járja. Azt mondta dolga, van és korán elment.

Egész nap kerestem, de nem találtam sehol. Miután feladtam a keresést, úgy döntöttem felfedezem a házat. Hatalmasabb volt, mint ahogy emlékeztem rá. A szobák a termek, egytől egyig elvarázsoltak a szépségükkel, és nem egyszer azon kaptam magam, hogy bizony egy-egy kép előtt már egy órája álldogálok. Késő délután a pincét vettem sorra, de mikor Róza meglátta, hogy a zárral matatok, elküldött. Vacsora után beültem a könyvtárba, és szemügyre vettem a köteteket. Sok paranormális jelenségeket kutató könyvet találtam, és egy kettőbe bele is lapoztam. De amint a szörnyű képeket megláttam letettem a további olvasgatásról, és inkább egy csöpögős szerelmi regényt vettem a kezembe. Már sötét volt, amikor halk köhintést hallottam az ajtó felöl. Mr. Fulton volt az.

• Szóval maga az. Azt hittem már sosem kerül elő.
• Elnézést, de el kellett intéznem egy-két dolgot.
• Semmi gond. – mosolyodtam el. – Nincs kedve inni egy teát?
• Nem köszönöm most nem kérek. De biztos számtalan kérdése van, amit fel szeretne nekem tenni.
• Ami azt illet, akad. Mondja. Miért adta el az apám önnek a birtokot? És ön mit akar vele kezdeni?
• Az apja már nem tudta fent tartani, sok pénzt vitt el a birtok, a borgazdasággal együtt, a rabszolgákról már nem is beszélve. Én pedig egy békés helyet kerestem, távol a világ zajától. Ez a kastély pedig tökéletesen megfelel.
• Értem. ÉS ez a sok könyv? Mire kellenek magának?
• Ó én csak egy műgyűjtő vagyok, aki szereti a ritkaságokat.

Felálltam. És elindultam az ajtó felé.

• Ennyi az összes kérdése? – kérdezte döbbenten
• Mit kellene még kérdeznem? Nekem az is elég, hogy még egyszer utoljára itt lehetek. És én beérem ennyivel. Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre.

Másnap reggel már meg sem lepődtem, amikor Mr. Fultont nem találtam otthon. Egész nap a házban jártam, keltem, és természeten most is megpróbáltam lemenni a pincébe, de az zárva volt. A napok eseménytelenül teltek, míg nem táviratot kaptam apámtól. A levélben közölte velem, hogy nem tudnak utánunk jönni, mert üzleti gondjai akadtak, amiket innen nem tud megoldani. De biztosított, hogy én addig maradhatok ameddig csak kedvem tartja. Mr. Fultont nem érte váratlanul a távirat. Persze vele csak esténként tudtam beszélni, napközben sosem láttam. Sötétedés után a könyvtárba mentünk. Hol szótlanul bámultuk a tüzet, hol pedig elmélyült beszélgetésbe merültünk a kísértetekről és egyéb természetfölötti lényekről. Már vagy 2 hete a birtokon voltunk, amikor egyik este különös dolog történt. Éppen a tűzbe meredtem, amikor megfogta a kezem, és elém térdelt a szemembe nézett, de olyan bánatosan, ahogy még sosem láttam.

• Rowan el kell neked mondanom valamit.
• Hogyan? Mégis mit kell elmondanod James?- kérdeztem meghökkenve.
• Az apád. Meghalt. Akárcsak a húgod.

Dermedten néztem rá. Fel sem fogtam, amit mond. Nem akartam hallani a folytatást. Felpattantam a kirohantam a könyvtárból, és meg sem álltam az istállóig. Hallottam, hogy James utánam kiállt, majd ő is futásnak ered. A lovamat, nem kellett felnyergelnem, hisz a lovász tudta, hogy gyakran indulok esténként lovagolni. Felültem, a nyeregbe, megsarkantyúztam a lovat, és kivágtattam a sötétségbe. James hamar utolért. Egymás mellett vágtáztunk. Nem néztem rá, nem akartam. A szememet elöntötték a könnyek, majd lefolytak az arcomon. Csak most tudatosult bennem, hogy egyedül maradtam.

• Mikor tudtad meg? – vetettem oda, oldalra sem nézve. A düh, a szomorúság és a keserűség csak úgy kavargott bennem.
• Ma érkezett a távirat. Azt akartam, hogy tőlem halld először. Rowan kérlek, állj meg! Apád nem akarná, hogy bajod essen! Hisz azért küldött ide, hogy téged megmentsen!

Nem hallgattam rá. Csak vágtáztam, és meg sem akartam állni. A ló hirtelen felágaskodott, én pedig egyensúlyomat vesztve lezuhantam a hátáról. Rettentő fejfájásra ébredtem. James mellettem ült, egy nedves ronggyal a kezében. Barna szeme aggodalomtól csillogott.

• Hát felébredtél. – nézett rám- hogy vagy?
• Voltam már jobban is – mosolyodtam el. – Meddig voltam eszméletlen?
• Majdnem három napig aludtál.

Szólásra nyitottam a számat, de abban a pillanatban eszembe jutott minden. A levél, benne a hír, hogy apám és húgom meghalt. A szemem égni kezdett, majd elhomályosult a látásom. Könnyeim elöntötték arcom. James magához húzott, és átölelt. Vállára hajtottam a fejem és sírtam. Hirtelen elapadtak a könnyeim. Csak szorítottam Jamest, és úgy éreztem ha elengedem magával ránt a fájdalom. Megsimogattam az arcát. Ujjaimmal végigcirógattam jéghideg bőrét. Borzongás futott végig rajtam. Óvatosan oldalra hajtotta a fejem, majd csókot lehet a nyakamra; a csókok egyre vadabbak lettek, majd fájdalmat éreztem. Kapálózni szerettem volna, tiltakozni, sikítani. De James ölelése erős volt, és mozdulni sem bírtam. Éreztem, ahogy szorítása lazul, és a bőre felmelegszik. Amikor már azt hittem itt a vég, elrántotta a fejét, és visszafektetett az ágyra.

Sosem éreztem ehhez fogható gyengeséget.

• Szíved, már alig dobog. De visszaadhatom azt, amit az előbb elvettem tőled. Tartozz az én világomba Rowan. Maradj mindig fiatal és szép. Csak bele kell egyezned.

Nem tudtam mit vállalok, és nem is akartam tudni. Élni akartam, így h át igent bólintottam. Megharapta a csuklóját és vért csepegtetett a számra. Megrémültem, elfordítottam a fejem. De egy csepp mégis a számra esett. Abban a pillanatban James csuklója után kaptam, és mohón nyeldekelni kezdtem a sűrű vért. Idegen emlékképek peregtek a szemem előtt, olyan gyorsan, hogy alig lehetett felismerni bármelyiket is. Láttam egy fiatal férfit, kit élete virágjában ért el a halál. Egy koporsót, s mellette egy kisfiút, ki dermedt arccal nézte a benne fekvő alakot. A képeknek hirtelen vége szakadt. Zihálva feküdtem az ágyon. A gyomrom kavargott, és az ereimben égett a vér, akár a parázs. Majd hirtelen megszűnt a fájdalom. A faragott bútorzat minden egyes mintája életszerűnek és gyönyörűnek hatott. Látványukkal nem tudtam betelni. Szemem, és többi érzékszervem kiélesedett. Az ablakon át megláttam kedvenc szobrom. Mozdulatlan volt, mégis mozdulni látszott. Mintha meglengette volna hatalmas angyalszárnyait, s az égbe tört volna. Egy percig mozdulni is véltem, s mire felocsúdtam, már újra a márvány talapzaton állt.

- Nézelődj csak a vámpír szemével.

- Vámpír? – kérdeztem vissza.

- Vannak, kik démonoknak tartanak. Nyughatatlan bolyongó kísértetnek, egy jelenésnek. Akadnak, akik fölből előmászó élőhalottnak látnak. Vérszívó, vérszopó, vámpír. Bárminek nevezhetnek minket.  Csodálnak, és egyben megvetnek, rettegnek tőlünk. Csodálják szépségünket. Megvetnek, mert halhatatlanok vagyunk. És félnek, mert ők a táplálékok. De ha nincs ellenedre menjünk át inkább a könyvtárba. Megdöbbentett szemem élessége. Félhomály volt, mégis el tudtam olvasni a polcokon sorakozó könyvek gerincére írt, aranyos, cikornyás betűket.

• Be kell avassalak a vámpír életébe. Nem olyanok vagyunk, mint amilyennek az emberi legendák mondanak.
  A mendemondák, amit a feszületekről, az ezüstről, a fokhagymáról, a szenteltvízről és a szívbe szúrt karóról hallottál, az mind csak mese.
• És mi van a koporsóval, és a napfénnyel? – szóltam közbe.
• A koporsóra szükségünk van. Abban pihenünk, abban regenerálódunk. A napfény pedig elpusztít. Ez az egyetlen nagy ellenségünk. Bizonyára neked is feltűnt, hogy nappal sosem találtál a házban. Roza viszont elmondta, hogy gyakran próbáltál lemenni a pincébe. A pince az én fekvőhelyem. Ott van a koporsóm, és már a tiéd is.
• És mi van a vérivással? Az is igaz?
• A vér sajnos elengedhetetlen számunkra. Nélküle elpusztulunk. Ha nem iszol az éhség olyan erővel tör rád, hogy megbomolhat az elméd, és őrjöngő vadállattá válsz.
  Persze élhetünk állatok vérén is. Jól jön, ha hajón utazunk. De ne az ő vérüket idd, mert rombolja a tested. Sokáig sosem élhetsz rajta.
  És most menjünk. Vadásznunk kell, mielőtt megvirrad.

Kisétáltunk a kertbe. A hold fénye megcsillant a fűszálakon, és ezüstös fénybe vonta a fák lombkoronáját. A szél fel-felkavarta a gyepszőnyegen pihenő lehullt leveleket.

Követtem Jamest az erdőn keresztül. Egy látszólag elhagyatott ház felé tartottunk.

• Úgy tudom itt nem lakik senki. – mondtam. Tudtam, hogy már rég elhagytuk a birtok határát.
• Két héttel ezelőtt bűnözők vertek itt tanyát. Első áldozatnak egy pont megfelel közülük.
  Bűvöld el, hitesd el vele, hogy csak az övé vagy. Menni fog, meg van hozzá a képességed. Egy dolgok jegyezz meg csupán. Mielőtt leáll a szíve, hagyd abba az ivást. Érezni fogod mikor jön el a pillanat. A halott ember vére megöl. Értetted?
• – feleltem.

Elindultam a ház felé. Megálltam és kopogtam. Az ajtó nyikorogva kitárult, és egy középkorú férfi állt előttem. Arca borostás volt, haja csimbókokban lógott a vállára. Kést tartott a kezében, amit fenyegetően a magasba emelt. Amikor megpillantott, széles mosolyra húzta cserepes száját, és bekiáltott az házba.

• Hé Troy! Vendégünk érkezett!
• Kicsoda Bill?

A Billnek nevezett férfi nem válaszolt a kérdésre, csak beengedett. Átléptem a küszöböt, ő pedig bevezetett a nappaliba. A ház elhanyagoltabb volt, mint gondoltam. A cafatokban lógott a tapéta a falakról, a bútorok ripityára törve hevertek szanaszét a padlón. A másik fickó falnak vetett háttal ült a földön, és épp aranyat pakolt egy erszénybe. Csomós, hosszú szakállán csillogott az izzadság, s jó pár foga is hiányzott. Arca barátságtalan volt, akárcsak a másiké. Felállt, majd oda jött hozzám. Kezével megfogta az arcom és vizsgálgatni kezdett.

• Mit keresel itt te lány?
• A közeli erdőben lovagoltam, amikor rám sötétedett. Eltévedtem a lovam pedig elszaladt. Gondoltam itt meghúzom magam éjszakára.
• Sajnos rossz hírrel kell szolgálnom. – vigyorodott el. – Rossz ajtón kopogtattál.

Ütésre emelte a kezét, de én gyorsabb voltam. Megragadtam a nyakát, elfordítottam a fejét, és a nyakába mélyesztettem a fogam. Szabadulni próbált, rugdosott, de én nem engedtem el. A másik hátulról rám vetette magát, de egy könnyed mozdulattal a falhoz löktem, ahol összeesett, és nem mozdult többet. A bandita a gyilkos ölelésemben még mindig vergődött, de én nem törődtem mással, csak a számba lövellő vérsugárral. Ismét képeket láttam, bár ez sokkal kivehetőbb volt. Sáros csizmák rohantak fel egy lépcsőn. Ismerős lépcsőkön. Ajtó nyílt, majd az alak belépett egy szobába. Apám dolgozószobájába. Apám hálóingben és köntösben állt az ajtóban. A bandita megfordult, és meghúzta a kezében tartott pisztolya ravaszát. Apám a melléhez kapott, ahol máris hatalmas foltban vöröslött a vér. A férfi megtalálta, amit keresett. Felmarkolt néhány erszényt, majd futva elindult a lépcső felé. Társa épp akkor lőtte, le a húgom mikor a másik megállt a lépcső tetején.

 - Megvan a pénz?

 - Természetesen.

A két bandita családom merev holttesteivel mit sem törődve hagyták el a házat. Elszakítottam magam az emlékképektől és az élettelen testtől. A földre hanyatlottam és keservesen sírni kezdtem. James ekkor lépett be az ajtón.

• Tudtad! Te tudtad, hogy ők voltak! Hogy ők mészárolták le a családom! – támadtam neki.
• Miről beszélsz? – nézett rám, miközben magához húzott.
• Hogy miről? – zokogtam- Ez a két ember ölte meg a családom! Betörtek éjszaka, megölték őket, és elvittek mindent!

James megdöbbenve nézett rám. Egyre csak szorított, és nem eresztett. De akkor, hevesebben tört rám a fájdalom, mint eddig bármikor. Kitörtem James öleléséből, és futásnak eredtem. Éreztem ahogy gyorsulok. A fákat és a bokrokat egyre elmosódottabban láttam. Mire megálltam az ég alja már rózsaszínes volt. Tudtam, hogy menedéket kell keresnem, hogy átvészeljem a nappalt. De nem voltam képes megmozdulni. A gyász és a fájdalom uralkodott fölöttem. Az ég egyre világosabb lett, s már felbukkantak a hegy mögött a nap első sugarai, amivel aranysárgára festették a felhőket. Még egyszer, utoljára a családomra gondoltam, Jamesre, akit úgy szeretek. Aki megmutatta nekem ezt a csodás, másik életet. Ami az enyém, volt, még ha csak egy éjszakára is. Nem tudtam, hogy fog-e fájni, vagy sem. Nem is érdekelt. De azt tudtam, hogy nemsokára újra apám fogja a kezem, s húgom ölel magához. Abban a percben ért el a napfény, s én aranyos-vöröses lángba borultam.