Két-három napja nem tudod, hogy hány óra van. A telefonod valahol a szélekre felgyűrt cuccok alatt lehet. Nem is fontos tudnod, hogy egyáltalán mikor jártál vele utoljára. Csak úgy… van. Nem tudod mennyi lehet az idő. Fényből, hőmérsékletből ítélve olyan hét és nyolc között lehet. Félig-meddig le vagy izzadva, ez természetes. A tegnapi ruháid vannak rajtad szokás szerint, porosak, lógnak róluk a száraz, sárga fűszálak. Nem vagy csurom víz és megint sikerült magadtól felébredni. Ezek jó jelei egy jól induló reggelnek. A sátor még nem ment át gőzfürdőbe, az alapzaj hangmagassága még nem kúszott az átlagos fölé. „Csendes” kora reggel, viszonylag könnyű fej, többé-kevésbé dehidratált szervezet, az elmaradhatatlan cukorhiány, enyhe szellő. Pisilni és kakilni azt kell. Pisilni nagyon, kakilni annyira nem, hogy ne tudd megejteni majd a bemenéskor.

Lassan megtámasztod magad a könyökeiden, beletúrsz a ráncos szemeidbe, konstatálod, hogy csak a jobb orrlyukadon lélegeztél egész éjszaka, mert a bal viccesen sípol és tele van. Jöhet a rutin: le a pólót, le a nadrágot. Nekifogsz turkálni. Előkerül (nagy nehezen, kínok árán) a fürdőnadrág, elkapod a neszeszert és te útra kész vagy. Amíg te halkan matatsz, dobod a ruhadarabokat egyik sarokból a másikba, természetesen megébred a kedves barátnőd. Te már a cipzár fölhúzásánál tartasz (most már csurom vizesen, hisz az alap huszonhét-huszonnyolc fokban fenéken végrehajtani ezt a manővert pontosan elegendő testedzés ahhoz, hogy verejtékezni kezdj), hogy végre kiszabadulj a friss levegőre és nagyot sóhajtva kifeküdj a napra, amikor elhangzik a kérdés.

Ugye megvársz?

A nap első hangja, ami elhagyja a torkod egy szegényes hümmögés. Jelzi, hogy természetesen megvárod, készüljön nyugodtan, te addig odakint leszel a barnító napfényben. Enyhén köszörülsz egyet a torkodon, hogy szakadjon föl az éjjeli némaság. Behunyod a szemed, sóhajtasz egy nagyot és csak figyeled a lágy környezeted. A közelségben összezörrenő edényeket, evőeszközöket hallasz. Valakik biztos valami kis reggelire valót készítenek. A távolban emberhangok. Sok-sok hang. Mint amikor a piac felé közelítesz és hallod a morajt. Mindenki a reggellel kapcsolatos dolgait beszélheti. Magyar szavak nem érintik meg a füled. Valószínűleg a többiek még alszanak vagy már útra keltek. Inkább alszanak. A kutyusok már vígan vakkantanak a szomszédságban, a hangulat franciás. Folynak a viccek, az életre szóló sztorik. Te is elmosolyodsz rajtuk, pedig nem is érted miről beszélgetnek a srácok. Csak úgy élvezed, hogy zajlik az élet körülötted, ébred a nép, mindenki beleveti magát a vitalitással teli reggeli órákba. Valaki elsuhan a lábad alatt, nem figyelsz oda. A szemeid csukva vannak, csak hallod ahogy közelítenek a léptek. A rövid fű sercegésére fókuszálsz, a folyamatra, ahogy erősödik a hang.

Mornin’!

Mire visszanyöszörögnél valamit, már el is sietett. Kedves, harmincas, borostás, kreol férfihangra tippelsz. Jól esik. Jól esik, hogy rád köszönnek, szundító fiatalra. Rád köszön valaki, aki soha nem látott, akit soha nem láttál. Igen. A belső hang mosolyra fakaszt. Mosolyogsz, hogy egy ilyen apró impulzus mosolyra deríti arcod. A könnyű, aránylag frissítőnek mondható, lassú szellő meglebegteti az árnyékoló ponyvát. Belekap pár apró papírdarabba, a pókerkártyákba, a szemeteszsákokba. Minden a helyén. Minden rendben. Mögötted nyílik a sátor. Ideje lábra állni. Ez volt a reggeli kötelező öt perc ücsörgés, ami mintha kétórásra nyúlt volna. Lassan fölemelkedsz, kihúzod magad, lélegzel egy mélyet. Beledugod a tegnapi cipőbe a lábad. Megragadod a kezét és irány a zuhany.

Nem nagyon kommunikáltok. Ilyenkor nincs amit susmutolni. Csak figyelitek az árnyékban tevékenykedő lakókat. Sokan csak cigizgetnek, nyakalják a vizet, csokit, édességet majszolnak, esetleg gyümölcsön osztoznak. Egyik-másik „lakrészben” szól a zene. Vannak, akik reggae-re, vannak, akik darkra ébrednek. Ez a tíz perces ereszkedő felér egy városlátogatással. Lassan az egyik bejárat közelébe értek. A fák mögül apránként kirajzolódik a szemközti domboldal, tele lakókocsikkal, többszáz sátorral és persze a zuhanyzókkal. Nyolc sincs még. Tömeg és sor sincs még. Bebújtok egy üres fülkébe, megengeditek a vizet és újra behunyjátok a szemeiteket. Igen. A belső hangra görbülni kezd a szájatok. Mosolyogtok a tizenhét fokos víznek, a tisztító erejének, a szomszéd fülkében mosakodó vihogásnak, a tűző napnak, a gyönyörű indításnak.

Hallgatod, ahogy a kint gyülekezők tanakodnak, ahogy megörvendenek egymásnak a tegnap éjjel elveszett barátok, ahogy a sok különböző tájakról egybegyűlt ünneplők odaadással mesélnek friss élményeikről. Lassan megjön az étvágyad, fellobban a kávé iránti szereteted. Visszasétáltok a sátorhoz. Belebújtok néhány használható ruhadarabba, összegyűjtitek az övtáskába valót, megragadjátok a kulacsokat és elindultok befelé. Ezúttal már nem álltok meg a bejárat felé vezető út mellett, tovább sétáltok. Be ebbe a paradicsomi világba. A vízcsapnál már türelmetlenül várjátok, hogy végre megteljenek a kulacsok, hogy végre újra jelen legyetek.

Ahogy elhaladtok a Pumpui mellett, már érzitek a lüktetést. Látjátok a felszabadult embereket, ahogy a reggeli tornát a tánctéren végzik lelkiismeretesen. Sokuknak a tánc az ébredés utáni első feladat, sokuknak még nem sikerült eljutni a sátorhoz és engednek a kísértésnek. Végigballagtok a kis oázis mellett, egyenesen a hideg kávékhoz, a friss péksüteményekhez. Feltankoltok, majd engedve a kísértésnek, leültök Ádám és Éva árnyékába elfogyasztani a kalóriadús reggelit. Körülöttetek megannyi ünneplő, aki ugyanezzel az indíttatással indult erre a helyszínre. Elhelyezkedtek az aprócska lankán és szégyentelenül bámuljátok a kizökkenthetetlen mozgásban lévő embertömeget. Minden irányból jönnek, minden irányba mennek, ki-ki a maga dolgára. Ugyanis itt folyton van amit csinálni.

Ahogy lassan leér a hideg kávé, elhelyezkedik a puha kakaós csiga, megjön a kedvetek mozogni. A szomszédban természetesen valami egzotikus ambient techno szól az egyedi pszichedelikus betétekkel keveredve, ennek vétek lenne ellenkezni. Beleolvadtok szinkronban mozgók társaságába. Ahogy a ritmus a derekatok köré fonódik, az ösztönök az övtáskába irányítják kezeiteket. Néhány kellék tőle, néhány hozzávaló tőled. Együtt táncolva, elgondolkodva a széles skálák elmecsavaró hullámaira, összebarkácsoljátok a napindítót. Néhány mély levegő után rágyújtotok. Percről percre megnyílnak érzékeitek a közösségi zenei élménynek, beindulnak az agytekervények, kezdetét veszi a rituálé. Csak mosolyogtok bedurrant szemeitekkel egymásnak. A többieknek. A belső hangnak. Igen.