Egyirányú utca vagy

Halott szövet, mi nem indul bomlásnak.

Ha a szeretet a teremtés, és a halál a pusztulás

Akkor te csak összekötöd a kettőt

S miért mondják, hogy kevés vagy,

mikor valójában te vagy maga a végtelenség?

Mert túl lassú vagy azoknak, kik várnak

Gyors mindannak, ki fél.

Hosszú mindazoknak, kik gyászolnak,

És kiábrándítóan rövid azoknak, kik örvendnek.

Talán túl kevés jó dolog fűz hozzád,

és oly kíméletlen vagy.

Veled felejtünk, általad emlékezünk vissza

Te kellesz a felidézéshez, s ahhoz, hogy valami kialakuljon,

ahogy ahhoz is, hogy elviselhetővé tegyél valamit vagy valakit.

S még ha megkapunk is, elfecsérelünk.

Néha csak úgy elröpülsz fölöttünk,

de van, hogy én siklok el fölötted.

Elveszem a másét, vagy elrabolom,

van, hogy téged kérlek mástól, vagy a máséból.

Hisz tény, hogy néha rád van a legnagyobb szükségem.

 De te úgyis csak előre haladsz,

Hisz mondtam már milyen könyörtelen vagy

Feliszod a múltunkat, mint tintát a papír,

és fikarcnyi reményt sem adsz a jövőnkről.

Olyan vagy, mint a napsütötte égiháború

Egyszer vad és kiszámíthatatlan, mint a nyári zivatar

Máskor gyengéd és édes, mint a tavaszi zápor.

Senki nem tudja mit rejtegetsz.

Tele vagy titokzatossággal, váratlanokkal.

S te, ki begyógyítod a múlt sebeit,

a szépségből  is port csinálsz.

Azt mondják mindent megoldasz

Sokszor mégis helyetted

embert öltve oldanak meg olyasmit helyettem,

Ami valójában szükségtelen.

Mert igenis van az, hogy  nem úgy kell történjen az, ami megtörténik.

Hatalmad van fölöttünk, gyémánt van kezeidben,

és még így sem tudsz uralkodni fölötte.

Csak a megfelelő pillanatban kellene megállítani téged,

vagy legalább engedd, hogy visszalapozhassunk,

zuhanjunk , míg elérjük azt a pontot, ahol mindent sikerült elrontanunk,

És még probléma-bölcsőjében megfojthassuk.

Legyen az egyedüli szándékod az,

hogy a legnagyobb örömet add.

Hogy  valami olyasmire emlékezhessünk vissza,

ami valamikor számított,

szép volt.

Ha már a múltat megváltoztatni nem lehet.

Különben is annyi pesszimista gondolat fűz hozzád:

Osszunk be téged, adjunk másnak belőled, ne vesztegessünk el téged.

Te, és a tér kéz a kézben,

csupán kifejezőeszközzé váltok, amelynek segítségével képesek vagyunk leírni az észlelt jelenséget.

Aztán hirtelen elfelejtsük.

Felemészted a gondolatainkat,

S helyébe valami újat szülsz.

Pillanatnyi vagy, s csak úgy kicsúszol a kezeim közül,

 elröpülsz fölöttem,

mögöttem, mellettem, mindegy az,

Tudd, hogy te magad vagy az, ami elfecsérelsz minket,

és nem fordítva.

Te: a tökéletes élmény szerkezete,

mely néha csak képeket, hangokat, szagokat és érzéseket idéz elő

És folyamatosan kívánnivalót hagy maga után.

Édes keserűség vagy,

s bár lehet szárnyakat adsz,

Ettől még nem leszek madár.

A te végtelenséged az enyémmel szemben, mit sem ér, ha

lassan leéltem egy emberöltőt, és még mindig nem sikerült megfejtenem téged.

Szinte együtt létezem élőkkel és holtakkal,

ahogy egyszerre vagyok jelen múltban és jelenben.

 S ahogy ezek a síkok ide-oda cikázva váltják egymást  mindennapjaimban,

Egyetlen megnyugvásom csak a képzelt valóságomnak és fantáziámnak tudhatom.

Mikor mindazok, kiket elvettél tőlem, és mindazok, kik a valóságban élnek,

ugyanazon idősíkban létezhetnek.

Mindaddig míg végül felébredek,

hisz közbeszólsz, kontroll alatt tartva személyem,

mert úgy érzed megteheted.

Így sikerül ráeszméljek minden egyes alkalommal,

hogy a valóságosnak hitt realitás csupán az elmém teremtménye.

A tudatalatti vágyaim tükröződése.

Közben bele kell törődjek abba, hogy ez minden, amit tőled kaphatok:

A múltat, ki mindig visszakopog, az ajtót nyitva hagyva,

hogy bármikor átsétálhassak azon

A jelent, mint a végtelennek tűnő valóságot,

mely a lehetőségek  és váratlanok egymásutánja.

És azt a kabalisztikus jövőt, ami csupán a jóslatokról szól, hisz ez

Maga az utópia, amit elég ha lehunyt szemmel elképzelek, hogy

valósnak érezhessem jelen-ségét.