Edvard Munch (Löiten, 1863. december 12. – Aker (Oslo), 1944. január 23.) norvég expresszionista festő

Apja, Christian Munch orvos volt. Édesanyja, Laura Cathrine Munch tuberkulózisban halt meg, amikor Edvard 5 éves volt. Édesapja ekkor visszavonult, és szorongásrohamokban szenvedett. 1877-ben meghalt Edvard nővére, Sophie is, ekkor még elkeserítőbbé vált a helyzet otthon. Munch így emlékezett erre az időszakra: „A betegség, az őrület és a halál angyalai vették körbe bölcsőmet, és azóta is, egész életemben követnek… Gyermekkoromban mindig úgy éreztem, hogy igazságtalanul bánnak velem, anya nélkül, betegen - és a pokolban rám váró büntetés örökké a fejem fölött lebeg.”

Rajzolni és festeni akart, de apja mérnöknek szánta. Aztán mégis beiratkozott a christianiai Királyi Művészeti Iskolába, és hamarosan sor került első csoportos kiállítására, majd 1889-ben - apja halálának évében - első önálló tárlatára, ami Norvégiában és Berlinben is kiverte a biztosítékot a kritikusoknál. Túl radikális - ez volt az általános vélemény képeiről. A festő állami ösztöndíjjal Párizsba utazott, ahol szakított a naturalizmussal és az impresszionizmushoz közeledett. Hazatérése után Berlinbe kapott meghívást, de önálló kiállítása botrányosra sikeredett, egy hét múlva be is zárták.

“A festés számomra betegség, mámor. Betegség, amitől nem akarok szabadulni, mámor, amire szükségem van.” Munkássága modernista elemeket tartalmaz, de nem teljesen modern. Munch munkái szinte teljesen önéletrajzi ihletésűek. Munkáira jellemző az őszinteség, amely hiányzik kortársainál és elődeinél, Van Gogh kivételével. Valójában Munch az, aki hidat alkot az európai szimbolista mozgalom és a német expresszionizmus között – tehát a késő 19. és a korai 20. század kreatív miliője között.

Edvard Munch az expresszionizmus egyik első képviselője volt. Művészetét szorongás, elvágyódás, pesszimizmus és borzalomlátás jellemzi. A francia iskolához vonzódott már indulásakor is. A plein air foglalkoztatta. Németországi tartózkodása alatt egyértelműen vezető egyénisége lett a szecessziós mozgalomnak. 1907 után művészete gyökeresen megváltozik, lecsillapodik. Stilizáltabb lett és megjelentek festményein az impresszionista jegyek. Edward Munch stílusa stilizáló, dekoratív, szecessziós vonalvezetésű lett. Művészetének formaelve, szimbolikája nagy hatással volt a kor szecessziós festőire.

Képeinek szenvedélyessége és a hagyományokat elvető képzelőereje miatt állandóan a viták kereszttüzébe került. Eredeti stílusa ebben az időben bontakozott ki, a szecessziósan kígyózó vonalak, a táj ívei, a komor tónusok nem díszítőelemek nála, segítségükkel mély lelki folyamatokat tárt fel. 1893-ban készült legismertebb műve, A Sikoly, a kozmikus erejű félelem megjelenítése.

A Sikoly című képen egy nyomasztó, szinte már ijesztő figura kerül a középpontba. Az alak beesett arca, merev szemei a halálfejhez hasonlatos, és a művész csak jelzésszerűen festi meg a részleteket. Az összes vonal a kiáltó fej felé mutat. A kép azt próbálja érzékeltetni, hogyan formálja át érzéki benyomásainkat egy váratlan izgalom. Valami borzasztó történhetett, és a kép annál nyugtalanítóbb, mivel soha nem tudhatjuk meg, mit jelenthetett a kiáltás. Ez az 1890-es években keletkezett alkotás mintegy lezárja a nagy ipari forradalom 19. századát, s egyben bevezeti a 20. századot.

A Sikoly több szempontból is úttörő. A képen látható tátott szájú alak egyes értelmezés szerint maga Munch, aki retteg a haláltól. „Két barátommal sétáltam az úton – A nap leszállt. Az ég hirtelen vérré vált – engem pedig megcsapott a szomorúság lehelete. Megálltam – holtfáradtan nekidőltem a kerítésnek. A fjord felett a felhőkből bűzös vér csöpögött. A barátaim tovább mentek, én azonban remegve álltam, egy nyílt sebbel a mellkasomon. Hallottam, amint egy óriási, szokatlan sikoly hasít bele a természetbe” - írta naplójában a keletkezés körülményeiről Munch. Oslo északi külvárosi részén jártak, és ahogy az a képen is látszik, vérvörös volt az égbolt. A festő valószínűleg létező jelenséget örökített meg, ekkoriban tört ki ugyanis Indonéziában a Krakatoa vulkán, a por miatt pedig egész Európában vörös félhomályt észleltek.

Művészettörténészek véleménye szerint a figura jelentősen hasonlít egy perui múmia alakjára, amelyet már 1889-ben kiállítottak, Párizsban a Világkiállításon.

A norvég szimbolista-expresszionista mester egyébként négy verziót festett a Sikoly témájára. Az első olajfestmény (1893, National Gallery of Art, Oslo), két pasztell technikával készült példány (1893, Munch Museum, Oslo, az 1895-ben készült pedig magángyűjtemény részét képezi), az utolsó festmény pedig temperával készült (1910, National Gallery of Art, Oslo). Illetve Munch még egy litográfia változatot is létrehozott 1895-ben.

Az 1910-ben festett Sikolyt 2004-ben ellopták az oslói Nemzeti Galériából, de két évre rá megkerült. Az árverésre bocsátott Sikoly 1895-ben készült, pasztell technikával, karton alapra. Különlegessége, hogy a több mint hetven éve az Olsen család tulajdonában lévő alkotást eredeti keretében őrizték meg, a keretet pedig maga Munch készítette, melyre a Sikolyt ihlető gondolatait is feljegyezte. A festmény végül Leon Black amerikai sajtó- és pénzügyi mágnás tulajdonába került. A Sotheby's 119,9 millió dollárért értékesítette a képet - ennyit addig sosem fizettek műalkotásért aukción. 

A Sotheby’s az aukciót megelőzően úgy nyilatkozott, hogy a festmény “egyike annak a kevés alkotásnak, amely átível a művészettörténet felett, és amely világszerte jelentős”. Az árverés felelős igazgatója, Simon Show egyenesen a Mona Lisa mögött említette Munch festményét ebben a sorban. Az aukciós ház legkevesebb 80 millió dollárra taksálta a páratlan mű értékét. A Sikolyért folytatott licit az 50 milliós kikiáltási árról alig 12 perc múltán már 117 millió dollárra, a végső ár a jutalékkal együtt 119 922 500 dollár lett.

Munch Sikolya több mint egy évszázada a szorongás, a világ borzalmaitól való gyötrelem, a félelem, a kilátástalanság szimbóluma, az expresszionizmus egyik meghatározó alkotása.

Edvard Munch saját beszámolója alapján, amelyet a kép keletkezéséről írt, én a megfestett alakban magát az alkotót vélem felfedezni. A naplóbejegyzés alapján: „Két barátommal sétáltam az úton”-  a festmény bal oldalán feltűnő két alak, a beszámolóban leírt két barát lehet. A rémült figura pedig maga, Edvard Munch. Azt, hogy a festő akkor állt meg, amikor szembetűnt számára a különös égbolt, vagy csak elfáradt és pihenni akart, nem tudom. Abból viszont, hogy a két alak sokkal távolabb áll az következtethető, hogy a képen ábrázolt alak magára maradt. Talán ezzel a magány érzését akarja sugallni, azt, hogy teljesen egyedül kell szembenéznie a félelmeivel és szorongásaival. Véleményem szerint a vérvörösre festett égbolt, valamint a komor színvilág a szerző sebzettségére utal. A természeti jelenséget a saját sorsával asszociálta, a vonalvezetés is az alakra mutat. Az eltorzult arcvonás is az egyediségre utalhat. A távolodó alakok „hétköznapiak”, az ijedt arc pedig ráeszmél arra, hogy ellentétben másokkal állandó szenvedéssel és fájdalommal él együtt. Jóllehet a vörös égbolt láttán eszmélt rá arra, hogy keserű sorsa kilátástalan. S a ráismerés pillanatában törhetett ki belőle a kétségbeesett sikoly. A híd szimbolikájában az öngyilkosság motívumát látom, mint egyedüli kiutat a szenvedésből.