Azon netes felhasználók közé sorolom magam, akik nem ragadnak a képernyőre, ha zenéről van szó. Inkább csak kiválasztok – rohadtul nehezen – egy kedvelt vagy akár teljesen ismeretlen összeállítást vagy albumot, és mehetnek a tennivalók. Háttérzene. Legtöbbször így fedezem fel a zenei világ részleteit. Legtöbbször. Azonban meg vannak azon pillanatok, amikor elfolyva egy kényelmes, puha kanapén, szemeimet kielégítve megnézem százszor a kedvenc videóklipjeimet. Ha egyáltalán kedvenceimnek nevezhetem ezeket, mert oly sok hangi és képi tartalommal találkozok (nem csak zenekeresés-hallgatás esetén), hogy szinte lehetetlen rangsort állítani. Ha az ember kicsit is belegondol videós böngészéseinek előzményeibe, azonnal elveszti a fonalat, hiszen hirtelen annyi kép, szín, hangfoszlány, történet, érzés, emlék próbál felszínre törni benne, hogy képtelen kiragadni egyet a folyamból. Sokan vagyunk ezzel így és önbizalommal állítom sokunk nevében, hogy ezt megélni király érzés.
Két klipet emeltem le a szellemi hangtáram polcairól, azt a két alkotást, amelyek elsőre beugrottak. Értelmetlennek tartottam a válogatást, ráhagytam a döntést a közhelyre: azt válaszd, amelyik elsőre eszedbe jut. Elsőre a Triple One nevű rapcsapat Doozy című zeneszáma csendült fel a fejemben. 2016 elején került fel a YouTube-ra, azóta több, mint egy millióan tekintették meg. Én tavaly ősszel bukkantam az ausztrál srácokra, az akkori lakótársammal hetekig huhogtunk a laptop mellett, amikor valamelyikünk föltette. Ízes emlékek! A második videóról az összes barátom tudja, hogy sokáig a kedvencemnek tartottam. Jelenleg sincs rossz pozícióban, ami a képeket illeti. A zene stílusa már elmarad a toplistások hangzásvilágától, de kétségtelen: százegyedik alkalommal is farkasszemmel bámulom végig ezt a mesterművet. Ha jól emlékszem tizenkettedik osztályban mutatta meg egy nagyon jó barátom. Május egyeztük. Pörgött a beer pong, sültek a húsok és Diplónak a páratlan Revolution című dala szolgáltatta a talp alá valót.
Kezdjük az utóbbival. 2014 januárjában adta ki – Diplo – az amerikai lemezlovas-producer, akinek neve több zenei alakulat kapcsán felmerül. Ilyen a Major Lazer és a Skrillexszel közösen megalkotott Jack Ü. A Revolution – ami a dalon kívül a kis EP címét is jelöli – majdnem negyvenhárom millió klikket hozott. Megérdemelten! Első látásra beleestem. Sokáig libabőrödzöttek a testrészeim tőle, tudniillik nagy fanja voltam a trap stílusnak és azon alműfajoknak, amelyek esszenciáját a mély, rendszerezett basszus képezi. A rajongás ugyan megszűnt, de a klip beleégett a retinámba.
Ennek a filmnek a célja átadni társadalmi, emberek közötti kapcsolatokra vonatkozó üzeneteket. Erre összpontosít, arcunkba kiabálja, hogy (szerinte) kik is vagyunk valójában, mi jellemez bennünket, miben térnek el cselekedeteink a hétköznapokban, miben vagyunk mások. Teljes mértékben az elbeszéléssel, mint véleményfestő eszközzel dolgozik. Történeteket látunk, amelyek mindegyike a hang alakulását követi. Ahogyan a zenében hallhatjuk a fokozást, úgy a cselekmények is egyre kiélezettebbé, kiszámíthatatlanabbá válnak. Roppant filmszerű vizuális megjelenítéssel operál, két sztorit is végig vezet. Nem kívánom leírni a plotot, annyit viszont elárulok, hogy egy érzelmekkel túlfűtött pár és egy csalódott üzletasszony epizódjai teszik ki a hosszabb snitteket. A fő történést számtalan jelzésszerű kép egészíti ki, amelyek óramű pontossággal töltik fel a videót.
Nagy mértékben koncentrál a fehér és sötét bőrű társadalom közötti feszült, kiélezett helyzetre. Arra, hogy a béke és egymás megtűrése mint valami kényszer nehezedik ránk, valamint a közös lét felbomlása hajszálon múlik. A szüntelen harcot, saját magunk ösztönzését, önnön érdekeink érvényesítésének kíméletlen módjait vetíti le. Bámulatosan játszik a város színeivel, az esővel, a betonépítmények klausztrofób hatásával. Magát a szüntelen visszaesést illusztrálja tipikus amerikai városi környezetben. Van itt ipartelep, graffiti, gördeszka, park, sportkocsi, burnout, éjszakai klub, versenymotor, vegyesbolt, tudatmódosító, amerikai zászló és számtalan töredékmásodpercnyi apróság, amit alig lehet felfogni egyszeri megtekintés után.
Mindenható menőséggel, modern ábrázolásmóddal, kizökkenthetetlen vagánysággal mutatja be a társadalmi rétegek közötti szakadékot. Aláírja, hogy torzult fogyasztói társadalom vagyunk és ez alól nem kivétel sem a tehetős üzletember, sem a szórakozott fiatal, sem az etnikai elnyomással szembesülő közösség, sem a kétkezi munkás. Mindenikünket a materiális értékek vezénylik és tulajdonképpen ez a szomorú tény gyúr eggyé bennünket. Meghatározó közlési módja az ellentét. Az üvöltő emberi diverzitás megnyilvánulási formáit viszi képernyőre és a megélhetés nehézségeit, amelyekkel sok esetben képtelenek vagyunk megbirkózni.
A videóklip második felében felbukkan az a bizonyos rejtélyes szer, ami veszélyei ellenére sokak életében végső megoldást jelent. Értelmezésemben a kábítószerek csábító erejét szándékozik reprezentálni. Társadalmi státusztól függetlenül rabjaivá válnak az emberek és amikor az összeomlás szélére kerülnek, nem tudnak ellenállni a kísértésnek. Ez a sötét jellemvonás az emberi természetből fakad és furcsa módon teszi egyenrangúvá az egyéneket. Sokkoló, ugyanakkor bámulatos ezt a klipen keresztül értelmezni.
A szöveg két szakaszból tevődik össze. Ezek kétszer hangzanak el, illusztrálva a képkockákat és felvezetik a zenében következő dropokat. Az erős női vokál konferálója a hangzás csúcspontjainak, az üzenet egyértelmű hordozója. Vibráló remekmű, többször meg kell nézni ahhoz, hogy a párhuzamosan haladó sztorik értelmet nyerjenek a nézőben. A kicsivel több, mint négy perces videóban konkrétan 247-szer vált a kép. Nekem gyakran okozott gyomorideget, annyira bele tudtam élni magam.
A másik kedvencem – ebben az írásban legalábbis – könnyedsége, elevensége és lazasága miatt juthatott eszembe. A sydney-i arcok tökéletes ötvözetét hozták össze (szándékosan) a félprofi filmezésnek és a jellegzetes otthon készített felvételeknek. Baromi egyszerű a videójuk, egy szívós-ivós-zenélős házibulit örökítettek meg. Látom magam előtt, ahogy a többedik cigi után valaki fölteszi a kérdést: „nem veszünk fel most valamit a szöveghez?”. Persze a történet nem ilyen egyszerű, de teljesen ez az indíttatás jön le belőle. Szenzációs!
Négyen vannak a csapatban, nevük annyira nem lényeges, hogy töltsem a helyet velük. Annál izgalmasabb az a szívből jövő baráti összhang, amit sugároznak magukból. Összeverődtek valamelyiküknél, lekapcsolták a villanyt, majd kamerát ragadott a megbízott és fölvette ahogy négyen spanolnak az egyik kedvenc beatjükre. Természetesen átjön, hogy nem spontán vették fel a klipet, ahhoz, hogy a közös projektjük stílust nyerjen, rendezni is kellett ám. De nem sokat! Sőt, feltehetően a füstös ihletek egyike lehetett, hogy egyetlen snittből varázsoljanak kisfilmet.
Igen, két gombnyomás közé építették a videót és a fénykörülményekkel sem bajlódtak sokat. A háttérben leszűrődik az emeletről a nappaliba az előszoba villanyfénye, és ezt egészíti ki egyetlen vaku, amelyik az operatőr kamerájára van erősítve. Egyszerű és jópofa! Stílusuk – ehhez a filmhez képest – összetettebb, tehetséges huszonévesek lévén, gátlásaikat levetkőzve reppelnek magukról, életvitelükről. A témák műfajhoz illően közönségesek, csajokról, piálásról, a szabados életmódról szólnak. Mégis valami sajátságos művészeti felfogást adnak át karakteres, mély, eltérő hangszínükkel.
Rekedten, kaparóan szövegelnek, egymásba folyóan váltakoznak a tagok egyéni szerepei afféle Triple One jelenséget tükrözve. Ebben a számban is van valami sejtelmes melankólia, amit könnyedén ellensúlyoz az alap. Egyszerre hallatszik a trap ritmika, a pattogós szövegelés és ezt a kettőst reményteli dallamosság egészíti ki a refrénekben. Négyen négyféle hangon énekelnek ugyanabban a műfajban, amit áthat a sad rappes beütés. A film örömet, kedélyes magatartást láttat, ellentéteben a hangzással. Az arckifejezések karakterekké formálják a reppereket és ezek lelkivilágát az egyéni képességeikkel keltik életre.
A hitelesség megtartása elsődleges feladat, ezt a köznapi megjelenésükkel támasszák alá. Nincs sminkes, divatpartner, hairstylist, a fiúk a reggel fölvett göncökben mozognak a kamera előtt és ez teszi vonzóvá az együttest. A rendezésből egyöntetűen átjön, hogy ki a „frontember”, de ő sem tűnik ki bármilyen külső jegy által. Amikor először néztem meg őket a YouTube-on, egy ápolatlan, rocker matek-infóst láttam a banda vezéralakjában. Önbizalmat, eltökéltséget, keménységet áraszt a személyisége, ami áthatja a zene felépítését és a képeknek is erős érzelmi töltetet nyújt.
Fülbemászó dal, kéthavi rendszerességgel újra meg újra elém kerül és mindig megdobja a kedvem. A Doozynek közvetlen, baráti aurája van, bólogat rá a hallgató, de érzi is belül, hogy nem a kereskedelmi rádiók listáira való. Műfajt teremt, amelyhez közösen járulnak hozzá a különböző éneklési stílusok, a négy teljesen eltérő külsejű fiatalember és természetesen az eredeti instrumental. A zenei alap felismerhető, rögtön bevillannak az arcok és a formabontó videó. Kézikamerázásra hajazó egyszerűsége reformszerűen hat a manapság nagyon sok esetben eltúlzott klipek armadájában. Én nem tudom megunni!
Ez a két zenedarabka NEM a „menjen valami, mert szúrja a fülemet a csend” kategóriába tartozik. Alapzajnak megteszi bármi, ami szembe jön a folyamon. És ahogy én tapasztalom, nem a különlegességekbe botlik bele a felhasználó, amikor görgetni kezdi a videómegosztót. A kiemelkedő alkotások a lepel mögött keresendők, türelem és ízlés szükséges a felfedezésükhöz.
